Visszatérés

Először is köszönöm szépen a sok "aggódó" megkeresést. Bár biztos vagyok benne, hogy azért nem okoztam sok álmatlan éjszakát senkinek, de ezúton szeretném az általatok feltett "mi történt?"-et és "hova tűntél?"-t megválaszolni. Most egy picit sajnos nyomósabb indokom volt a köddé válásra, mint az "ó, annyi minden történt". (Mindamellett, hogy képzeljétek el....annyi minden történt:) )

Akkor kezdjük.

Valahol március eleje környékén hagytam abba. Ne ess pánikba, nem fogom onnantól részletesen elmesélni, melynek két oka is van. Első, nem vagyok benne biztos, hogy a bejegyzés kapacitása végtelen, a második pedig nagyon prózai, egyszerűen nem emlékszem, mi történt pontosan akkoriban. Az első mérföldköve születésem hónapjának a párizsi utam volt. Van egy -nevezzük- félig magyar, félig holland barátom, azonban a pontos arányait nehéz megsaccolni, mert például nem tud még csak magyarul se. Apukája '56-os magyar, ő már ott született kint, majd szülei egy ősi holland névvel ajándékozták meg, András-ra keresztelték. (Egyezzük ki mondjuk egy 20-80as arányban.) A lényeg, hogy ő Maastricht mellett, Valkenburgben lakik. Már régebben beszéltük, hogy ha Hollandiában leszek, meglátogatom. Amikor ezt kezdtük konkretizálni, megkérdezte nincs-e kedvem Párizsba menni,mert tőle kocsival csak 3-3,5 óra. És azt kapom szülinapomra, hogy az útiköltségbe se kell beszállnom, csak a vonatjegy Maastrichtig, Párizsban egy éjszaka szállás, meg hát kaja,belépő, stb. Van aki erre azt mondaná, hogy köszi nem? Én nem bírtam. 

Így márc. 17 este elvonatoztam Maastrichtba, eljött értem kocsival, tartottunk egy rögtönzött éjszakai városnézést. Az volt a terv, hogy akkor korán alvás, másnap hajnalban kelés, hogy időben elindulhassunk Párizsba, mivel 2 vagy max 3 napra terveztük a kiruccanást, és ne veszítsünk időt. Nagyon jó vendéglátó volt, mivel vállalva az önkéntes száműzetést, az ő szobáját kaptam meg. A dolog pikantériája még csak ezután következett. Nem akármilyen ágya volt. Vízágy. Én előtte még sose próbáltam ilyesmit, úgyhogy a barátkozást kellő megfontolással kezdtem. Párszor körbejártam, hogy akkor hol is álljunk -vagy inkább feküdjünk- neki. Meglepő módon minden irányból ugyanolyan volt, úgyhogy szép lassan bemásztam a közepére. Az első bevillanó gondolatom a "Nekem a Balaton a Riviéra" refrénű nóta volt. Tényleg a nyarat idézte, mint mikor az ember egy matracon ring a magyar tenger tajtékos hullámain. Még "bluggyogott" is minden mozdulatnál. Viszont olyat lehet rajta aludni, hogy eszméletlen. Viszonylag kipihentem indultunk el reggeli után a "Nagy utazááás"-ra. Valóban az út nem volt több 3,5 óránál, ami nagyon jó hangulatban telt. Kicsit úgy éreztem, hogy tudok angolul, olyan jókat beszélgettünk és viccelődtünk közben. Dél körül elfoglaltuk a szállásunkat, Párizs "új részében" (La Defense) egy hotelben és neki is indultunk, hogy felfedezzük a várost. Az idő nem volt a legjobbakkal kecsegtető. A felhők beárnyékolhatták az eget, de az én kedvemet nem,hiszen végre ott voltam PÁRIZSBAN, ami régi vágyam volt. 

Először is sétálgattunk egy kicsikét a Champs-Élysées-n, élveztük az elő-elő bukkanó napot. Ahogy végighaladtunk Párizs "luxus főutcáján", elértünk az Arc de Triomphe-hoz, azaz a Diadalívhez.  Hogy őszinte legyek, kicsit gondban vagyok az arányokkal, minden kicsit más, mint amilyennek-amekkorának gondolom. Ez ugyanis hatalmas volt (majd mesélek példát az ellenkezőjére). 

Persze "holland" vérem ott sem tagadhattam le, így felkerestük a vörös malmot is, azaz a.............a..? Igen pontosan, a Moulin Rouge-t ;) 

Lényegében a 2 nap bőven elég volt arra, hogy a legtöbb nevezetességet felkeressük. A tervünk az volt, hogy első nap megnézünk "mindent", második napra hagyjuk az igazán nagy falatokat, úgy mint Notre Dame, Louvre és persze az Eiffel-torony. Azonban mindig belém bújik a kisördög, és én éjjel, kivilágítva is látni szerettem volna az Eiffel-tornyot. És ha esetleg ott vagyunk a lábánál............ fel is mennék.... és ha én a fejembe veszek valamit :) Viszont nem ártott volna, ha a fejem fölé is veszek valamit, ugyanis elkezdett esni az eső. Ami persze nem tántorított el minket attól, hogy 1 órát álljunk sorban azért, hogy felmehessünk egészen a csúcsáig :)

Próbáltuk mindennek a jó oldalát nézni. Volt például így egy óránk, hogy szinte a tökéletességig fejlesszük gyorsbeszélő képességünket, amit elirigyeltünk a torony tövénél randomkodó néger csecse-becse-giccs árusoktól. Egyszerűen félelmetes sebességgel tudták mantrázni, hogy "1euro1euro1euro1euro" ami lényegében válasz volt minden kérdésedre. Vehettél kulcstartót, világítós makettet, amit csak el tudsz képzelni, mindössze 1 euroért. Az este folyamán volt azért volt olyan pillanat, amikor az eső alábbhagyott. Néhány árus azonban még ekkor is megállás nélkül űzte a direkt marketing tevékenységet, és minden járókelőnek odadugta az esernyőt, hogy "Umbrella, umbrella". András azonban az ilyen magas labdákat lecsapja. Amikor a mi hasunknak szegezte az árus az esernyőt a piros lámpánál, és az arcunkba mondta, hogy "Umbrella!!", András a legnagyobb nyugalommal csak annyit mondott neki: "Köszönöm, tudom mi ez, nem vagyok hülye" és zöldre váltott a lámpánk. Az árus mindenre fel volt készülve, csak erre nem és picit lefagyott.    

Még egy másik -számomra- vicces bemondása volt, amikor a Sacra-Coeurben voltunk (templom,katedrális, nem igazán tudom pontosan) körbesétáltunk és az egyik kis oldalkápolna szerű beugróban egy pap épp valami szertartást végzett, térdelt előtte egy nő (nem félreérteni). Ahogy a pap befejezte az imát, a jól ismert Nokia sms-jelzés hangja lepte be a termet. Andrásból ekkor bukott ki, hogy (remélem nem sértek meg senkit a vallásában): "Csak sms-t kapott Istentől....." . Ez ott abban a pillanatban abban a szituációban nekem akkorát ütött, hogy bármennyire próbáltam tisztelettudóan viselkedni, mégiscsak egy templom, hát le kellett ülnöm, annyira rámjött a nevetés. 

Rövidre zárva ezt a párizsi részt, ezen kívül még éjszakai hajókáztunk, sétálgattunk. Szombaton pedig a Louvre volt a nagy attrakció, hiszen itt mosolyog mindenkire Mona Lisa, de amúgy is ez a világ egyik(?) legnagyobb múzeuma. Azonban hogy ne legyen egyszerű, akadt némi problémám. Nem igazán szeretnék belemenni nagyon konkrétan a részletekbe itt a blogban, a lényeg, hogy elég hirtelen pottyantam a mennyből a pokolba és valami félelmetes hirtelenséggel és erősségű pisilési inger jött rám. (Ami azért is kellemetlen, mert ugyan ez a problémám volt egy héttel előtte, azt hittem felfáztam vagy ilyesmi, de elmúlt 1 v 2 nap alatt....vagy azt hittem). A dolog szomorú része ott kezdődik, hogy én csak azt hittem, hogy nekem nagyon kell. Akár hányszor látogattam meg a legkisebb helységet, már kifelé jövet az ajtóban úgy éreztem, hogy nem tudok tovább menni egy lépést sem, vissza kell fordulnom (és még fájt is). Mondanom sem kell, hogy innentől kezdve élvezhetetlen lett számomra az egész kiállítás, mivel mindig csak arra tudtam gondolni, hol van a legközelebbi mosdó a folyosó túlvégén, és vajon hány lépés, amíg eljutok oda. Lényegében mint egy kiskutya, "körbepisiltem" a Louvre-t és megjelöltem minden emelet minden sarkát (persze a mosódban). Mivel ez a szó szoros értelmében szenvedés volt így, megkértem Andrást, hogy keressük meg Miss Lisa-t, és menjünk haza, amilyen tempóban csak lehetséges. És ekkor következett be a második "méret benézésem". Ki tudja mekkora a MonaLisa....? 

Itt szeretném akkor mindenkiben ledönteni az illúziót. Eme remekmű nem a méretével vált világhírűvé. Lényegében a kolis csap feletti tükröm nagyobb, mint a festmény. De ez nem vont le számomra az értékéből, csak meglepett, de minden tekintetben egyedülálló élmény volt.

Vasárnap értem haza erről a minden részletében emlékezetes hétvégéről. Azonban nem mondhatom, hogy ezután unatkoztam, mivel 3 nappal később meg indultam ÍRORSZÁGba meglátogatni hihetetlenül tehetséges, imádnivaló, zseniális művész barátomat, Ádámot (csak mert tudom, hogy olvassa :D ). viccet félretéve, igaz volt az előbbi leírás ;) 

Szerdán este indult a gépem Eindhovenből Dublinba. Az úton nem volt semmi gond azt leszámítva, hogy nagyon éhes voltam, így rávettem magam, hogy vegyek valamit a repülőn. Az éhes és a skót énem vitatkozott egymással, végül az éhes győzött. Kiválasztottam egy szendvicset, 3 euroért, toast kenyeres, de menülapon egész korrekten kinéző. Egy kis szalámi, egy kis sajt, egy kis zöldség. Amikor hozzámért a steward, kértem tőle ezt a szendvicset. Mondta, hogy az sajnos csak sajtosban van. Gondoltam egye fene, túlélem szalámi nélkül, kérem a sajtosat. Akkor mutatnám a közel 900 Ft-os szendvicsemet:

 Igen. Ez egy satnya toast kenyér benne egy szelet cheddar sajt. Végülis a steward nem hazudott, ő mondta, hogy "only with cheese", de azért kicsit meglepődtem. 

Helyi idő szerint este 7kor landoltam Dublinban. Követtem Ádám instrukcióit, hogy jussak el a reptérről a buszmegállóig, mivel ő Írország másik felén lakik, Limerickben, tehát még egy jó 3 órát buszoznom kellett. Nagyon hamar megtaláltam az "eldugott vidéki buszok pakolóját". Találtam a falon egy menetrendet, ekkor ért az első pofon (elég "verekedős" éjszakám volt,kaptam az este folyamán többet is a sorstól). 19.00kor ment el a busz (én 05 körül értem oda). A következő 21.30ra volt kiírva. Mivel utána héten vizsgahetem volt, gondoltam ez a legmegfelelőbb idő egy kis statisztika tanulásra, ha már cipeltem magammal. Visszabattyogtam a reptérre. 21.00 körül visszamentem a buszmegállóba, biztos, ami biztos alapon. Nem sokára be is gurult egy busz, Limerickből. Reméltem, hogy az fog később vissza felé is menni. Kicsit szervezetlen volt az egész, mindenki csak kevergett ott a buszok közt. Be akartam támadni kérdéseimmel a buszsofőrt, de egy ír házaspár beelőzött. Annyit tudni kell az írekről, hogy ők azt hiszik angolul beszélnek, de nem. Egyszerűen érthetetlen. Úgyhogy semmit nem értettem a beszélgetésükből. Mikor befejezték odamentem a házaspárhoz megkérdezni, mit mondott a buszsofőr. Megvitattuk, hogy ki hova is szeretne eljutni tulajdonképpen. Ekkor ért a második pofon. Azt mondta a hölgy, hogy az én buszom elment 9kor, azt mondta a sofőr. Kicsit besokkoltam. De mivel tényleg senki nem értett a menetrendekből semmit, visszavittek a sofőrhöz, hogy "ez a kislány el van veszve" (mindamellett, hogy szép magyar passzív mondat, azért lássuk be, nem egészen fedi a valóságot.) Kiderült, hogy a falon levő menetrend már nem érvényes, új van, amit szórólap formájában a kezembe nyomott a bácsi. Azt mondta majd 0.30kor megy az én buszom. (Harmadik pofon)

Hagyjuk a részleteket, 21.45kor végül is ott volt a buszom és elindultam Limerickbe. Az, hogy nem abban a buszmegállóban sikerült leszállnom, ahol Ádám várt rám, már csak hab a  tortán, de nem hiszem, hogy bárki meglepődne, úgyhogy ne is részletezzük. 

Összefoglalóan: egész Írország valami bámulatos. Nagyon jól éreztem magam és ebben tényleg nem kis szerepe volt vendéglátómnak, Ádámnak, aki tényleg kitett magáért :)

Leírhatatlan mennyi élménnyel gazdagodtam mindössze pár nap alatt. Voltunk koncerten, bent lehettem amikor próbált, zenét szerzett, tevékenykedett :) Jókat ettünk, sétáltunk, kedves embereknek mutatott be. (mármint engem)

Pénteken pedig elmentünk kirándulni, Galwaybe. Ez az óceán partján fekvő komolyan bűbájos település. Mindamellett oylan szerencsém volt az idővel, hogy állítólag még nem is volt olyan meleg előtte Írországban, mint abban a 3 napban, amit ott töltöttem. Ennek az írek hangot és "látványt" is adtak, mivel tangapapucsban, kisnadrágban, ujjatlanban flangáltak, amikor mi azért elbírtuk magunkon a kiskabátot. Ahogy Ádám fogalmazott: az írek szervezetében nincs más, csak immunrendszer. 

Az óceán egyszerűen fantasztikus volt. Elég bátrak voltunk, feltűrtük a nadrágunkat és belegázoltunk a melegnek egyáltalán nem nevezhető vízbe. 

Hát igen, valaki bírja a hideg vizet, valaki nem :P Az idő kellemesen napos és meleg volt ahhoz, hogy a tradícionális fish&chips ebéd után egy sörrel kifeküdjünk a tengerpartra napozni. Azért át tudjátok érezni,nem? :) 

Vásároltam magamnak egy kis szuvenírt, amit amikor megláttam, nem bírtam otthagyni. A pólóm:

Egyetlen negatívum történt a pár nap alatt. Szombaton meghalt az új laptopom. Lemerült és onnantól kezdve se kép se hang -a szó szoros értelmében. Próbáltuk a létező összes módon ujjáéleszteni, de sikertelen volt. Ez az oka annak, hogy nem tudtam élménybeszámolókat írni, mert úgy vágtam neki a vizsgahetemnek az érkezésem másnapjától, hogy nem volt számítógépem, pedig itt sajnos még a levegővételhez is az kell (nem beszélve arról, hogy a tanulnivalóm is azon volt.). Próbálom majd szép lassan pótolni az elmaradt dolgokat. Szombat éjjel indultam el Limerickből Dublinba, mert reggel fél8kor ment a gépem, viszont a reggeli busz már késő lett volna. Igazából nem kellett sokat várnom a reptéren hála az óra előreállításának. Így ugyanis fél5 helyett fél6kor érkeztem meg Dublinba. Egy picit komolyabb és nagyobb volt ez a reptér, mint azok, amelyeken eddig jártam (bár a bécsi se volt piskóta). Sok rossz tapasztalatomból kiindulva nagyon érzékenyen érint a kézipoggyász kérdése. Mivel még sose utaztam azzal a táskámmal, méretezőm nem volt itthon, fogalmam sem volt, hogy megfelel-e az előírásoknak, vagy sem. A cm-ekkel talán nem lett volna gond, viszont kicsit tartottam, hogy több, mint 10 kg. Annyira bepánikoltam ettől a gondolattól, hogy nem akartam semmit a véletlenre bízni. Bementem a mosdóba és előtörtek belőlem a gólyatábori élmények. Ott volt az a játék, hogy egy emberre kellett minél több ruhát ráadni. Ennek fényében megpróbáltam a táskámból minél több ruhát magamra ölteni, ezzel csökkentve a súlyát, hogy biztos benne legyek a 10 kilóban. Azt hiszem ez az, amit anyukám réteges öltözködésnek nevez. Igazán büszke lett volna rám. Nem számoltam meg konkrétan, de így visszaemlékezve úgy 7 réteg körüli felsőruházatban közelítettem meg a csekkoló kaput. A legszomorúbb volt az egészben, hogy rá se nézett a hölgy a cuccomra. De legalább én mindent megtettem. 

Március 27-én délután 1 órakor értem haza az újabb kalandtúráról. Jean-Marc már hetek óta tervezte, hogy ha beköszönt az igazi jó idő, akkor grillezünk egyet a tetőn, teljesen illegalitásba vonulva. A várva várt napocska épp ezen a hétvégén tüntette ki figyelmével kicsiny városunkat. Azonban pár részletet nem tisztáztunk kellően előtte. Felmentem 2 körül a tetőre a többiekhez a kis sörömmel. A többiek azon nevettek, hogy előző nap a srácok kacsát akartak fogni a szomszédos parkban. Én is nevettem, mert elképzeltem, ahogy hajkurásznak -nyilván nem szomjasan- egy szerencsétlen szárnyast. Gondoltam meglesem azt a híres "grillsütőt", mi is a menü (főleg, hogy nem sokat ettem aznap). Amit én ott láttam. egy pillanatra kihűltem. Csak egy kétségbeesett  "WTF is this?" hagyta el a számat, amin a bolgár srácok nagyot nevettek, ők már beavatottak voltak. Találd ki mi az:

Ui: Sajnálattal közlöm, hogy a húsvét idén elmarad................. :D

A büszke séf, Jean-Marc E> (ez az emo-heart........:D )

A legjobb, hogy pont hétvégén beszélgettünk arról Ádámmal, hogy én imádok mindenféle extra kaját kipróbálni, de a nyuszi pont az, amit nem szeretnék. Inkább csak úgy simogatnám vagy ilyesmi. Erre hazajövök és a nyuszi ott csicsizik a rácson. De úgy voltam vele, hogy ha már így adódott, nem mondom semmire hogy nem. Fejben le kellett küzdenem a dolgot, utána meg képzeljétek el, nagyon ízlett. Nem csak lyen "finnyogva leküldöm", tényleg mindenkinek ízlett, aki meg merte kóstolni. :) 

Még itt nincs vége az eseményeknek, de akkor mát tényleg élvezhetetlenül sok lenne, úgyhogy majd folyt.köv. :)